|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 26 találat | lapozás: 1-26 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferencz András 2000. április 12.Temesváron a Magunknak mondjuk magyar közéleti vitaklub áprilisi összejövetelén azt vitatták meg, hogy tudnak-e közügyekről kulturáltan vitatkozni? Dr. Salló Ervin egyetemi tanár bevezetőjében meghatározta a vita mibenlétét: a vita két vagy több személy szellemi küzdelme. A cél mindenkor az igazságkeresés. Szemléletesen fejezte ki ezt az RMDSZ legutóbbi kongresszusának jelmondata: Különbözőek vagyunk, de együvé tartozunk! Dr. Albert Ferenc egyetemi tanár leszögezte: a vélemények meghallgatásából kristályosodik ki az igazság. Ferencz András egyetemi tanár szerint a vélemények meghallgatásához befogadókészség szükséges. /Sipos János: Közügyek és vitakultúra. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 12./2000. április 17.Folynak az RMDSZ-előválasztások, jelöltállítások. Csík terület szervezet: ápr. l6-án előválasztásokat tartottak Csíkszeredában, 25%-os részvétel mellett. Vidéken a részvétel meghaladja az 50 %-ot. - Ápr. 15-én Sepsiszentgyörgyön 26 %-os részvétel volt az előválasztásokon (5955 leadott szavazat). Az előválasztások eredménye: Albert Álmos polgármester-jelölt, ugyanakkor a jelenlegi alpolgármesterek - Czimbalmos Kozma Csaba és Fodor László - az alpolgármester-jelöltek. A tanácsosi lista rangsorolása: Kónya Ádám, Szentes Ádám, Czimbalmos Kozma Csaba, Albert Ildikó, Kató Béla, Nemes Tibor, Pethő István, Gazda Zoltán, Dezső András, Kovács István, Nagy Gábor, dr. Kovács István, , Tulit Attila, Puskás Attila, Fodor László, Kalamár György, Balogh Klára, Jánó Mihály, Tóth B. Csaba. - Ápr. 15-én Kolozsváron a megyei tanácsosok rangsorolását végezte el a Kolozs Megyei Képviselők Tanácsa. A megállapított sorrend: Molnár Géza, Böjthe Dániel, Buchwald Péter, Váncsa Pál, Pállfy Zoltán, Lakatos András, Bitay Levente, Székely István, Pethő Zsigmond, Kerekes Sándor, Török Bálint, Takács Gyula, Barazsuly Emil, Balogh Csaba, Farkas Zoltán. - Ápr. 15-16-án Marosvásárhelyen 13 szavazókörzetben mintegy 7000 választó adta le szavazatát az RMDSZ tanácsosjelöltjeinek megállapítása céljából. Ez a szám azonban nem éri el a Maros megyei szervezet által megszabott 20%-os érvényességi küszöböt. A város polgármester-jelöltje Fodor Imre /a jelenlegi polgármester/. - Ápr. 14-én került sor Nagybányán a városi tanácsosok tevékenységét kiértékelő és jelölő küldöttgyűlésre. A polgármester-jelölt Szaniszló József, a megállapított tanácsosi sorrend: Szaniszló József. Ludescher István, Virág Árpád, Farkas Zoltán, Szentgyörgyi Sándor, Capusan Edit, Vida Zoltán, Simori Sándor, Vlaicu Zsuzsa, Vida István, Székely József, Kölcsez Ferenc. - Ápr. 15-én, Temesváron a Temes megyei küldöttgyűlés meghallgatta, majd rangsorolta a megyei tanácsosjelölteket. A kialakult sorrend:Marossy Zoltán, Bodó Barna, Szász Enikő, Szilágyi Géza, Kása József, Király Zoltán, Ferencz András. Ezt követően a városi küldöttgyűlés a Temesvár városi tanácsosjelöltek listáját állapította meg a következők szerint: Fórika Éva, Halász Ferenc, Oberst László, Somogyi Attila, Bárányi Ildikó, Dukász Péter. Április 14-én Székelyudvarhelyen a széki választmányi ülés megerősítette Antal István jelölését a polgármesteri tisztségre. /Előválasztások, jelöltállítások Erdélyben. = RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), ápr. 17. - 1703. sz./2003. február 24.A Bolyai Társaság /Kolozsvár/ kezdeményezte a találkozót febr. 22-én Temesváron, a felsőoktatásban tevékenykedő, magyarul beszélő egyetemi tanárokkal. Az összejövetelen tizennyolc temesvári magyar egyetemi tanár, valamint a Temesvári Magyar Diákszervezet néhány tagja volt jelen, akiket dr. Kovács Béla, a Temesvári Műegyetem Gépészmérnöki Karának tanára, a nagyváradi Keresztény Egyetem rektora üdvözölt. A Bolyai Társaság temesvári fiókszervezet megalakulását kezdeményezték. Dr. Kovács Béla professzor kiosztotta a Bolyai Társaság temesvári fiókjának megalakítását szorgalmazó értelmiségieknek a tagsági igazolványt, majd dr. Ferencz András, dr. Pogány András, dr. Matekovits György, Bakk Jutas TMD-elnök, dr. Salló Ervin, dr. Zimán Magda, dr. Preitl István fejtették ki véleményüket. /Pogány András: Temesvári fiókszervezet a Bolyai Társaságnak? = Nyugati Jelen (Arad), febr. 24./2010. január 5.A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: Bánsági Magyar PanteonIgényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával. A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János. A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta. Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad) 2010. január 5.A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: a Bánsági Magyar PanteonIgényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával. A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János. A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta. Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad) 2010. október 13.Magyaroktatás Moldva és Erdély határán, KóstelekbenKóstelekben az egykor Csíkhoz tartozó csíkszépvízi görög katolikus székelyekből mára, bár Erdélyben élő, mégis Bákó megyéhez tartozó római katolikus, illetve ortodox vallású gyimesi csángókat faragott a sors. Ráadásul magyar ábécéjüket is elvette és fél évszázadon át csak románul engedte tanulni őket az iskolában, óvodában. Mindezek ellenére a kósteleki csángók a magyar nyelvet még mindig nagyon szép lejtéssel ejtik és sok gyimesi csángó éneket is megőriztek. Hála az olyanoknak, mint Salamon Antal plébános, „a pap bácsi", aki harminckét éve szolgálja hitüket és megmaradásukat. Vagy újabban az olyanoknak, mint Ferencz András és Imre Éva pedagógusok, akik a MCSMSZ keretében működő oktatási programban immár 2005 óta tanítják, kezdetben iskolán kívül, majd a román tannyelvű iskolában, a magyar írást, olvasást. Erdély.ma 2011. március 10.Bakk-Dávid TímeaMENŐ A MAGYAR BESZÉD Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.) Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában. Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről. Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök. A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel. A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban. Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja. Ahol menő magyarul tudni „Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián. Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít. A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta. A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük. Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot. Csíkból Csíkszeredába – s vissza Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar. Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz. A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”. Aki próféta a saját falujában A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják. Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani. „Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak. Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog. Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára. A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék. "Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít. „Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!” Transindex.ro 2011. szeptember 27.A Szórvány Alapítvány kettős könyv- és folyóirat-bemutatójaA Panteon sorozattal bevonultak a magyarság történetébe A Kós Károly Közösségi Központban szép számú érdeklődő jelenlétében mutatták be pénteken a Bánsági Magyar Panteon második, háromnyelvű (magyar, román, angol) kötetét és Delesega Gyula Temesvári kalauz című népszerű munkájának harmadik kiadását. A kettős könyvbemutatót kettős folyóirat-bemutató követte: megjelent a Régi(j)óvilág 2011-es Liszt Ferenc-emlékszáma és a Civil tükör című száma. „A Szórvány Alapítvány, ha soha semmit nem tett volna, csak annyit, hogy megjelentette a Bánsági Magyar Panteon sorozatot, már akkor is bekerült volna a magyarság történetébe – mondta a Panteon második kötetét méltató Albert Ferenc professzor - mekkora munka, mekkora felelősség kötetenként kiválasztani 50 bánsági magyar személyiséget, alkotót a gondolkodás magas régióitól a gazdaság, a hit, a tudomány, a művészet, a közírás, a sport valamennyi területéig.” A Panteon második kötete a Bánsághoz, illetve a Temesvárhoz kötődő olyan személyiségeket idéz meg mint Kós Károly, az építész-polihisztor, a Kiáltó szó! szerzője, Ambrózy Lajos, a “mézes” báró, Sailer Antal, aki annak idején 50 000 koronát adományozott a Gyermekkórház megalapítására, Bonnáz Sándor, a templomépítő csanádi püspök, aki a józsefvárosi Notre Dame épületegyüttesét is felépítette vagy Németh József segédpüspök, akinek nevéhez szintén az egyházmegye több templomának a felépítése fűződik. A második Panteon kötet szerzői közül az időközben elhunyt Toró Tibor professzorról, az MTA külső tagjáról néma felállással emlékeztek meg a jelenlevők, a többieknek –Balázs István, Bodó Mária, Delesega Gyula, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Kiss András, Miklósik Ilona, Pongrácz Mária, Sipos Enikő, Szekernyés Irén és János, Vicze Károly – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke köszönte meg az együttműködést. A kötet grafikai kivitelezése ezúttal is Benedek Levente munkája. Delesega Gyula műegytemi tanár Temesvári kalauz című, harmadik kiadást megért munkáját Miklósik Ilona muzeológus méltatta, arra bíztatva a szerzőt, hogy a kalauzt aktuális fotókkal és szövegrészletekkel kiegészítve készítsen elő egy újabb román, illetve magyar nyelvű kiadást. A Régi(j)óvilág című regionális honismereti szemle két idei, Bodó Barna szerkesztette számát Szekernyés János helytörténész mutatta be, a Liszt-emlékszám kapcsán részletesen felidézve a magát magyarnak deklaráló világhírű zeneszerző-zongoraművész bánsági körútjának és koncertsorozatának részleteit. A Civil tükör című szám a bánsági magyar egyesületek 1848 előtt beindult, majd 1867 után, illetve a két világháború között újból felpezsdült szerveződéséről számol be, elérkezve a ma működő magyar civilszervezetek bemutatásáig. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2011. október 24.Csalók a népszámlálókElmulasztják a nemzetiségre vonatkozó adatok pontos rögzítését a kérdezőbiztosok Mintegy 5,5 millió lakos adatait összesítették és 2,2 millió háztartásba jutottak el tegnapig a számlálóbiztosok, ám az eddigi jelek szerint rendkívül pontatlanul dolgoznak. Az RMDSZ helyi szervezeteihez folyamatosan érkeztek a visszaélésekről szóló hírek. Folyamatosan érkeztek a visszaélésekről szóló hírek a népszámlálás első napjai alatt az RMDSZ helyi szervezeteihez, amelyek továbbították a kifogásokat a népszámlálási központokhoz. Négy nap alatt az ország lakosságának 16 százalékát vették nyilvántartásba, ám a visszaélések számát tekintve, jelentős lehet a hibaarány. Megtévesztő magyar állampolgárság Marosvásárhelyen több esetben az okozott gondot, hogy a válaszadó a nemzetiségre vonatkozó kérdésre azt válaszolta: magyar állampolgár. „Tájékozatlanság miatt mondhatták azt a helyi magyarok, hogy nem kettős, csupán magyar állampolgárok” – nyilatkozta Brassai Zsombor, a városi RMDSZ-szervezet elnöke. A politikustól megtudtuk: több esetben a hat évnél fiatalabb gyerekek nemzetiségét nem vezették be az adatlapra a biztosok, és olyan eset is volt, amikor a nemzetiség megnevezését nem, csupán az arra vonatkozó kódot írták fel az adatrögzítők. „Ez azért lehet veszélyes, mert a feldolgozáskor megtörténhet, hogy a hiányosan kitöltött íveket nem veszik figyelembe a statisztikai hivatal munkatársai” – emlékeztetett Brassai Zsombor. Láthatatlan toll, többszöri felszólítás Kolozs megyében a hét végén öt bejelentés érkezett az RMDSZ helyi szervezetéhez – tudtuk meg Máté András Levente megyei elnökétől. A panaszok többsége arra vonatkozik, hogy a kérdezőbiztos „fakultatívnak” tekinti a nemzetiségre vonatkozó kérdéseket, ezért azokat vagy nem teszi fel, vagy nem veszi figyelembe a beérkező válaszokat. Több kolozsvári magyar válaszadó arra panaszkodott, hogy könnyen törölhető írószerrel, halvány tollal vagy golyóstollal vezették fel az adatait. „Az ilyen jellegű panaszokat sajnos nem tudjuk ellenőrizni” – mutatott rá Máté András Levente. Marthy Mátyás, a Brassó megyei RMDSZ ügyvezető elnöke elmondta, hogy egy helyi népszámlálási biztos egy magyar családnál a nemzetiségre, anyanyelvre és felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdéseket „opcionális” kérdésként tette fel, azzal a megjegyzéssel, hogy ezekre nem kötelező válaszolni. A válaszadó jelezte, hogy nyilatkozni szeretne ezekről a kérdésekről, amit a népszámlálási biztos szintén csak többszöri felszólításra vett tudomásul. A Brassó megyei RMDSZ az esettel kapcsolatban panaszt tett a városi és megyei népszámlálási bizottságnál. Sepsiszentgyörgyön egy kérdezőbiztos nem volt hajlandó bevezetni azoknak a személyeknek az adatait, akik nem tartózkodtak otthon, és itt is előfordult, hogy a háztartásban élő kiskorú gyerek nemzetiségét nem rögzítették. A panaszosok az RMDSZ által működtetett zöld számon jelezték a szabályszegéseket. A szövetség megyei szervezete felszólította a Kovászna Megyei Statisztikai Hivatalt a szabálytalanság korrekciójára, a hivatal pedig a kérésnek megfelelően eljárt az ügyben. Antal Árpád polgármester arra hívta fel a Sepsiszentgyörgyön élők figyelmét, hogy a katolikus hívek jelezzék: a római katolikus és nem a görög katolikus egyházhoz tartoznak. A politikus szerint a még meg nem keresztelt gyerekek esetében is lehet nyilatkozni a vallási hovatartozásról, ha a család már eldöntötte, melyik egyházhoz tartozik majd a kiskorú. Temesvárról Ferencz András olvasónk jelezte, hogy a Buziási úton azért nem vettek nyilvántartásba két magyar lakost, mert külföldön tartózkodnak, családtagjaik adatközlését pedig nem fogadták el a kérdezőbiztosok. Illegális tollvonás Bukaresti olvasónk arra panaszkodott, hogy a nemzetiségi hovatartozását rögzítő rubrikába először azt írta be a kérdezőbiztos, hogy az adatközlő román, majd nyomatékos kérésére golyóstollal áthúzta a rosszul kitöltött mezőt, és a korábbi bejegyzést átjavította magyarra. „A kérdőívek javítása tilos, de ez sajnos csak későn jutott eszembe, amikor már a biztos elment. Ilyen alapon bármelyik adatlap meghamisítható” – emlékeztetett a panaszos. Ugyancsak Bukarestből jelezték, hogy a számlálóbiztos nem kérdezett rá a nemzetiségi hovatartozásra, az erre vonatkozó adatokat pedig csak az adatközlő többszöri kérésére rögzítette. Kovács: be kell jelenteni! „Az utóbbi napokban beigazolódott, hogy ha az emberek időben jelzik a tájékozatlanságból vagy rosszindulatból elkövetett rendellenességeket, a szövetség munkatársai el tudnak járni a probléma kezelésének érdekében” – nyilatkozta Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Az RMDSZ közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy a népszámlálási biztosnak minden esetben fel kell tennie a nemzetiségre, anyanyelvre és felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést, az erre adott választ pedig jól láthatóan, tollal vagy golyóstollal kell felvezetni az űrlapra. A közleményben arra kérik az erdélyi magyarokat, hogy minden rendellenességet jelezzenek az RMDSZ helyi szervezeténél, vagy a szövetség által működtetett 0800-802009 ingyenesen hívható zöld számon. A hét végén egyébként befejezte kampányát az érdekvédelmi szervezet népszámlálási karavánja, amely két hét alatt több mint száz településre látogatott el. A szervezők abban bíznak, hogy az elmúlt napokban kiosztott szórólapok, tájékoztató anyagok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szórványvidéken élő magyarok a megfelelő információk birtokában válaszoljanak a számlálóbiztosok kérdéseire. Nem kötelező a személyi szám A személyi számot nem kötelező bediktálni a kérdezőbiztosoknak, az adat kiszolgáltatásának megtagadása miatt pedig nem rónak ki büntetést – nyilatkozta a hétvégén Vladimir Alexandrescu, az Országos Statisztikai Hivatal szóvivője. Georgică Severin szociáldemokrata képviselő vetette fel a hét végén, hogy a személyi számok rögzítése lehetőséget nyújt a választási csalások előkészítésére, erre a vádra reagált a statisztikai intézet a szóvivő állásfoglalásával. Alexandrescu az adatrögzítés menetével kapcsolatban elmondta, hogy a lakosság többsége együttműködik a kérdezőbiztosokkal, bár gyakori, hogy a kérdezőbiztos az előzetes egyeztetések ellenére sem találja otthon az adatközlőket. „Ebben az esetben annyiszor kell visszatérni az érintett háztartáshoz, ameddig az adatszolgáltatás meg nem történik” – emlékeztetett a szóvivő, aki hozzátette, az információk visszatartása miatt még nem bírságoltak meg senkit. Elvileg 4500 lejig büntethető az, aki nem nyilatkozik a számlálóbiztos által feltett kérdésekre, Vladimir Alexandrescu szerint azonban ez a lehetőség csupán „elrettentésként” szolgál, és csak a „legvégső esetben” bírságolnak. Becslés: húszmillió alá csökkent a lakosság Húszmillió alá csökkenhet Románia lakossága, becslések szerint hárommillió román állampolgár távozott külföldre az elmúlt tíz évben – jelentette ki Remus Anghel román szociológus. A Kolozsváron működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa az MTI-nek kifejtette: a külföldön élő román vendégmunkások pontos száma nem ismert, hiszen sem Romániában, sem a különböző célországokban nem létezik pontos statisztikai kimutatás róluk. Más források szerint a külföldre települt romániaiak száma a négymilliót is meghaladja, a távozók 7 százaléka pedig magyar nemzetiségű. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. február 1.A moldvai magyartanárok egy csoportjának állásfoglalásaAz elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet: minőségi oktatást, pozitív alternatívát kínált az állami iskolákban működő, sok helyt még a régi rendszert idéző oktatással szemben, erősítette magyarságtudatukat, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását biztosította. Az oktatási programot Hegyeli Attila találta ki és hozta létre, majd az MCSMSZ égisze és irányítása alatt működött egészen mostanáig. Az évek során több moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi tanár megfordult az oktatási programban, akik erejükhöz és legjobb tudásukhoz mérten közreműködtek ebben a sikeres kezdeményezésben. Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt. Az elmúlt években a vezetőség részéről erejükhöz és tehetségükhöz mérten minden szakmai és emberi támogatást megkaptunk. Természetesen, mint minden család életében, az oktatási program közösségében is voltak nézeteltérések, de ezeket normális és jóakaratú emberi hozzáállással orvosolni lehetett. mostani áldatlan állapotban kötelességünknek érezzük, hogy kiálljunk az oktatási programot évek óta működtető MCSMSZ vezetősége mellett. A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen. Egy új szervezetnek úgy érezzük nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására, nem beszélve arról, hogy egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség. Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával. Az építő jellegű megoldást nem egy új szervezeti forma (amely anyagilag is rengetegbe kerülne), hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené. Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA, az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása. Ehhez adjon józan és indulatok nélküli döntőképességet a Jó Isten! A moldvai oktatási program tanárainak egy csoportja: Ferencz András – kosteleki magyartanár Imre Éva – kosteleki magyartanár Vígh-Tarsonyi László – ferdinándújfalusi magyartanár Máthé Krisztina – GyES-en levő frumószai magyartanár Neagu Adrián – frumószai magyartanár Kicsi Eszter – lábniki magyartanár Juhász Péter – lábniki magyartanár Boros Rezső – pokolpataki magyartanár Niczuly Enikő – bogdánfalvi magyartanár Bartal Gábor – bogdánfalvi magyartanár Erdély.ma 2012. szeptember 13.Egységesen folytatódik a moldvai magyar oktatásEbben a tanévben a magyar állam határozatlan időre szóló megbízása alapján a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szakszerű irányításával folytatódik a moldvai magyar oktatási program. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megértéssel lemondott az oktatási program megosztásáról, a Szeret-Klézse Alapítvány is integrálódott, alkalmazottai kivétel nélkül a RMPSZ-szel kötöttek munkaszerződést, elfogadva ennek feltételeit. Így egységes rendszerben folytatódik tovább a magyar oktatás Csángóföldön. Szeptember első két napján a RMPSZ a szovátai Teleki Oktatási Központban meg is tartotta első tanévnyitó képzését a pedagógusok részére. A találkozón a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a KEMCSE is képviseltette magát. Burus-Siklódi Botond elnök részletesen ismertette az RMPSZ szervezet működését, melyen belül a moldvai oktatási program felügyeletét, irányítását az eddigi tiszteletbeli elnökre Lászlófy Pálra ruházták. Személyében a moldvai oktatási ügyekben rendkívül tapasztalt (2005-ig maga is rész vett benne), tanáremberként a tanárok munkáját átlátó, széles kapcsolatokkal rendelkező szakembert nyert a program. Márton Attila, lészpedi tanító továbbra is az oktatási program megbízott koordinátora, de már függetlenítve, csak a délutáni oktatásban vesz részt. A keresztszülők kapcsolattartója Szász Csilla lujzikalagori tanárnő lett. Az RMPSZ jogtanácsosa ismertette a tanárokkal az új feltételeket tartalmazó munkaszerződéseket, melynek értelmében a tanároknak tantervet, minden hónap végén beszámolót kell készíteniük munkájukról és az oktatásban résztvevő tanulókról. Az előre kidolgozott három-lépcsős tanterv alapján a képzésen a pedagógusok már összeállították munkaterveiket mind az iskolai, mind az iskolán kívüli oktatási formákra Porsche Éva, elemi oktatásért felelős Hargita megyei tanfelügyelőnő irányításával. Új, ígéretes megoldást talált az RMPSZ az oktatási helyszínek működtetésére, adminisztrációjára vonatkozóan. A tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszín és a lakás bérlését valamint fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások - önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, pedig mint bevételt 16%-kal leadózzák. Ez a nagy bizalommal megteremtett megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. (Akinek kell, mindezek intézésében segítséget nyújtanak). Az RMPSZ megállapodott az MCSMSZ-szel, hogy a magyar házakban az ott tanító tanárok a fenti módon bérelik tőlük a tantermeket. A bevétel az MCSMSZ-é. Tanári kérésre, ebben a hónapban előleget utalnak, mert a tűzifát télire most kell megvenni. Az új konstrukció anyagi fedezése az AMMOA-ra hárul. Az alapítvány és az RMPSZ közötti szerződés értelmében a támogatásokat maradéktalanuk átküldik az RMPSZ-nek. A befizetéseket tehát továbbra is az AMMOA számlájára 11742173 -20154778-00000000 kell eljuttatni. Ennek hangsúlyozása minden tisztségviselőnek, minden tanárnak és keresztszülőnek lelkiismereti kötelessége, mert a támogatásoktól függ a moldvai magyar oktatás jövője. Az eddigi 24 helyszínnel szemben idén 26 helyen indul magyar oktatás. Nagy eredmény, hogy Forrófalván egyszerre iskolában és iskolán kívül is. Anton Nelu (Vajda János) közreműködésével. Szakszervezet híján a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Az RMPSZ célja, hogy az iskolán kívüli oktatást mielőbb integrálják az iskolákba. Hosszú távon ez ad ugyanis a társadalom, a szülők, és a gyerekek előtt tekintélyt, biztos magasabb színvonalat és jobb tanítási körülményeket az oktatásnak. A tanárok hatékony közreműködését várják ehhez a törekvéshez, Ahol lehet, ott a RMPSZ segít az iskolaigazgatókkal való tárgyalásban, ahol nem megy, ott természetesen megmarad az iskolán kívüli oktatás. A vetélkedőket, népdalversenyeket továbbra is a megszokott módon megtartják. Költségeit a támogatók fogják viselni, hisz ezek már bejáratott, közismert programok, minden évben volt, aki kisebb-nagyobb mértékben támogatta. A következő tanévben pedig pályázati alapokból fogják tovább finanszírozni. A csomagküldés a megszokott módon folytatódik, és a megérkezett csomagokról értesítést kap a KEMCSE, ami felkerül a honlapra (ez már tavasz óta jól működik). A leveleket egy bákói postafiókra lehet küldeni a jövőben, és Szász Csilla keresztszülő felelős gondoskodik majd címre juttatásáról. A postafiók címét később tesszük fel a honlapra. A választ a keresztgyermekek közvetlenül a keresztszülőnek juttatják el, a bélyegköltséget a tanári ellátmányból fedezik. Fentiek meggyőzték a KEMCSE vezetőségének jelenlévő képviselőit (Pákozdi Judit elnök, Lázárné Sereg Borbála falugazda felelős, Büttner Sarolta továbbtanulásért felelős), hogy jó esély van rá, hogy az érintettek átgondolt együttműködésével a moldvai magyar oktatás egy új, magasabb szakmai színvonalat ígérő fejlődési szakaszba lépjen. Pákozdi Judit, elnök Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület Erdély.ma 2012. október 12.Mi lesz veled, csángóoktatás?Nem látja biztosítottnak a moldvai csángók magyaroktatásának jövőjét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, miután a Budapest által finanszírozott program új koordinátora, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége változtatott az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésén. Cseke Péter Tamás a pró- és kontra érvekről kérdezte az érintetteket. Miután a budapesti kormány finanszírozóként tavasszal úgy döntött, többé nem bízza a Moldvai Csángómagyarok Szövetségére (MCSMSZ) a moldvai csángók magyaroktatásának megszervezését, az új koordinátor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) új alapokra helyezte ettől az iskolai évtől az oktatási programot. A pedagógusszövetség elsősorban az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésének alapelvein változtatott. Ezek szerint a tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszínt és a lakás bérlését, illetve fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások – önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, megtarthatják, és bevételként 16 százalékkal leadózzák. Az RMPSZ elképzelései szerint az MCSMSZ által működtetett magyar házakban az ott tanító tanárok bérlik a csángószövetségtől a tantermeket. Az új rendszer bevezetéséről szeptember elején, a szovátai Teleki Oktatási Központban tájékoztatták a csángó oktatási programban részt vevő tanárokat az RMPSZ, illetve a finanszírozó budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság és Bethlen Gábor Alapkezelő képviselői. Az elképzeléseket a pedagógusok megszavazták. Pogár László: összeomlik a program Az MCSMSZ álláspontja szerint az új elképzelés az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet. „Máris kapom a jelzéseket a tanároktól, hogy amint csak tehetik, új állás után néznek” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a csángószövetség elnöke, Pogár László. Tájékoztatása szerint a pedagógusszövetség elképzelésének két nagy hibája van: egyrészt adminisztratív terheket ró a programban részt vevő tanárokra, másrészt a személyenkénti 700 lejes keret nem biztosítja az oktatással járó költségeket. „A pedagógust hagyni kellene tanítani, nem gazdasági szakember, nem adminisztrátor. Ettől a tanévtől házat kell bérelnie, terembért kell fizetnie, fűtőanyagot kell beszereznie, állni a számláit, és mindezt a megadózott 700 lejből, azaz 588 lejből. Csupán a házbér 300 lej havonta” – magyarázta Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a múlt tanévben még a magyar állammal szerződő csángószövetségre hárult az oktatási körülmények biztosítása, a tanárnak pedig egyetlen feladata volt: magyarra tanítania a csángó gyerekeket. „Így most kihelyezik a tanárt Kukutyinfalvába, oldja meg a szállását, és senki sem ellenőrzi, hogy tanít-e egyáltalán, vagy kispórolja a terembért, hogy több maradjon a 700 lejből” – vetítette előre a jövőt. Pogár szerint a csángószövetség összesen hét magyar házában lévő oktatási helyszínek biztosítására a 700 lej távolról sem elég. „A tavalyi számlákat átlagolva ki tudjuk mutatni: a tanároknak biztosított összegek távolról sem fedezik a költségeket” – jelentette ki. Ezért szerinte a megoldást az jelentette volna, ha az MCSMSZ-től nem a tanárok, hanem szerződés alapján az RMPSZ bérli a termeket. Felvetésünkre, hogy az elképzeléseket a pedagógusok is megszavazták, Pogár kijelentette: „Mit egyebet tehettek volna? Kell egy munkahely, amíg más állás után nem néznek”. Hozzátette: legfeljebb heten-nyolcan lehettek elégedettek a szerződési feltételekkel, azok az új pedagógusok, akik „nem tudták, mivel jár ez az egész”. Petres László: előbb ki kell próbálni A Teleki Oktatási Központban tartott megbeszélésen a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül: Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Petres László az Erdélyi Riportnak elmondta: jogosnak tartja az MCSMSZ elnökének aggodalmát, tanártársai közül többen is félve vágnak neki ennek a tanévnek. „Ennek ellenére azt mondom, meg kell adni a lehetőséget új rendszer beindulásának, mert a visszásságok csak akkor derülnek ki, ha már kipróbáltuk. Múljon el a tél, lássuk például azt, hogy mekkorák a fűtésszámlák” – jelentette ki. A pedagógus tájékoztatása szerint elsősorban a nagy oktatási helyszíneken, az MCSMSZ által működtetett magyar házak esetében derülhet ki, hogy az RMPSZ által biztosított keret nem elég a költségek fedezésére. „Ezek nagyobb intézmények, fenntartásuk több költséggel jár” – magyarázta. Hozzátette, az is aggodalomra adhat okot, hogy a magyar közösségi házak fejlesztésére így már nem nyílik lehetőség. „Az MCSMSZ ezt korábban megtette” – fogalmazott. Lászlófy Pál: az MCSMSZ aggódik, mert pénz nélkül maradt Az RMPSZ-nél a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál felügyeli és irányítja a moldvai oktatási program felügyeletét. Az Erdélyi Riportnak elmondta: a csángó oktatási program új lebonyolítási rendszerét a tavalyi félév tapasztalata alapján dolgozták ki. „Nem lehet egy oktatási helyszínt úgy biztosítani, hogy a tanár állandóan telefonálgat, ha kiment egy biztosíték. Adminisztrátort akkora területen utaztatni, rengeteg benzinköltséggel jár” – utalt Lászlófy arra, hogy korábban a tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézte. Hozzátette: az új megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke emlékeztetett arra, hogy a csángószövetség tulajdonában lévő magyar közösségi házakban nem egy, hanem két tanár tanít, tehát ezeken a nagyobb oktatási helyszíneken nem havi 700, hanem havi 1400 jut működési költségekre. „A költségeket amúgy is átlagolni kell: a téli hónapok valóban többe kerülnek, de nyáron nem kell fűtésre költeni” – magyarázta. Lászlófy azt sem tartja jó megoldásnak, hogy bizonyos oktatási helyszínek működtetésére a tanárokkal, másokéra a csángószövetséggel kössenek szerződést. „Ha az MCSMSZ-szel szerződünk, akkor ismét előfordulhat az, ami a múltban megtörtént: a tanár ránk telefonál, hogy a csángószövetség nem biztosította a feltételeket. Ha a tanárral kötünk szerződést, aki ott lakik és ott dolgozik, akkor ő fizet a csángószövetségnek, és nem nekünk telefonál be Csíkszeredába, ha bedugult a vécéje” – jelentette ki. Elmondta: miután az RMPSZ-re bízta a csángó oktatási program lebonyolítását a magyar kormány, felelniük kell azért, hogy ne legyenek fölösleges kiadások. Emlékeztetett arra, hogy a csángószövetségtől éppen azért vették el ezt a feladatot, mert a finanszírozó túlzottnak találta az MCSMSZ költekezését. „Én meg tudom érteni a csángószövetség aggodalmait: pénz nélkül maradtak” – fogalmazott Lászlófy Pál. Pásztor Gabriella: nem szabad plusz terheket róni a tanárokra Pásztor Gabriella oktatási államtitkárként évekig foglalkozott a csángó oktatási programmal, többször járt a csángóföldi helyszíneken is. Az Erdélyi Riportnak elmondta, legfontosabb kifogása az RMPSZ elképzeléseivel kapcsolatban az, hogy adminisztratív feladatokkal terheli meg a tanárokat. „Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy azon a vidéken igen kemények a telek, nem tudom, hogy a 700 lej mire lesz elég” – jegyezte meg. Szerinte sokkal jobb volt az az elképzelés, hogy a programban résztvevő tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézze. Emlékeztetett arra, hogy a csángó gyerekeket oktató tanárokra amúgy is hárulnak plusz pedagógusi feladatok, ha komolyan veszik a küldetésüket. „Például egyénekre szabott fejlesztési terveket kell készíteniük, mert a gyerekek nem azonos szinten beszélik a magyar nyelvet. Tudom, hogy ezeknek a pedagógusoknak rengeteg energiáját felemészti ez a munka, többször voltam óralátogatáson csángóvidéken” – magyarázta Pásztor Gabriella. Emlékeztetett arra is, hogy a tanároknak ellenséges közegben kell dolgozniuk. „Azokban a román községekben nem mindenki örül annak, hogy magyaroktatás zajlik a településen. Lujzikalagor polgármestere ott jártamkor arról biztosított, hogy nem gáncsolja a magyaroktatást, ám a helybeliektől tudom, hogy megfenyegette a családokat: kizsuppolja őket a faluból, ha gyermekeiket ezekre az órákra járatják” – mondta a volt oktatási államtitkár. Hozzátette: mindezt figyelembe véve úgy látná jónak, ha az RMPSZ hagyná, hogy a tanárok csak az oktatással foglalkozzanak. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. november 26.„Ahol a színpad csak ürügy a találkozásra”Napkeltétől virradatig ünnepeltek a néptáncosok és népzenészek közönségükkel a Diákművelődési Házban és a Heltai Alapítvány székhelyén szombaton, a IX. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón. A kilencedik alkalommal megrendezett találkozó hosszú utat járt be, míg egyszerű születésnapi mulatságból színvonalas rendezvénnyé nőtte ki magát. – Az Ördögtérgye Néptáncegyüttest 1999-ben alapítottuk feleségemmel, Zsuzsával. Az ötödik születésnapon arra gondoltunk, hogy ha már úgyis itt működünk Kolozsváron, meghívhatnánk a város és a környék együtteseit, hogy közösen ünnepeljünk. A lényeg ma is ugyanaz: hogy mulassunk, jól érezzük magunkat. A színpad csak eszköz, ürügy a találkozásra – magyarázta lapunknak Both József, a rendezvény házigazdája, a szervező csapat vezetője. Évről évre több odafigyeléssel és fejfájással jár együtt a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó megszervezése. A háttérben lelkes, fáradságot nem ismerő csapat áll, amelynek tagjai saját költségekből önként gondoskodnak arról, hogy az egynapos rendezvény minden évben zökkenőmentesen haladjon, és minden korosztály figyelmét felkeltsék. Erről árulkodik az idei színes program is, amelynek első felében a legkisebbeket invitálták a Diákművelődési Házba. A kézműves-foglalkozásra, gyerektáncházra számos kíváncsiskodó ellátogatott, az örökmozgókat már kevesebb sikerrel tudta lekötni a Nagyvárad Táncegyüttes Bambuc Ördög című gyerekelőadása. A délutáni órákban kiürült a gyerekzsivajtól hangos előtér, kerekasztal-beszélgetésre került sor táncházakról és arról, hogy vajon érdemes-e leragadni a ’60-as, ’70-es évekből ránk maradt, fejlődésükben megállt táncoknál, berögzült mozdulatoknál, avagy bátran lehet újítani, hozzátenni a sajátunkat. Hiszen ez nem csak dédapáink tánca, hanem ugyanúgy a miénk is, akik tovább örökítjük a néphagyományokat. Both József elmondása szerint ez az igen aktuális és fontos téma megérdemelne egy külön rendezvényt. Továbblépésként a kosteleki Szellő Néptánccsoport táncosainak, a Zerkula zenekarnak és Ferencz András oktatónak adták át a terepet, valamint azoknak a felnőtteknek, akik ugyan csak egy rövid óra erejéig, de ízelítőt kaphattak a gyimesi táncokból, elsajátítva néhány lépést, mozdulatot. A gálaest hagyományosan a rendezvény egyik fő mozzanatának számít, nem csoda, hogy ezúttal is telt ház fogadta a több mint tíz fellépő együttest. A kissé talán hosszúra nyújtott műsort a közönség nem csak türelemmel, de őszinte érdeklődéssel követte végig. A szervezők a műsort három részre tagolták, így az első részben a környékbeli ifjúsági tánccsopor- tok mutatkozhattak be: a kolozsvári Bogáncs, Zurboló, Kalotaszeg, Szarkaláb, Ördögtérgye, a szamosújvári Kaláka, valamint a Szegedről érkezett Cuháré és Délikert Napsugár. – Minden alkalommal az adott évi tevékenységünk szolgáltatja a gála témáját. Mivel ez közös szervezés, az együttesből mindenki a magáénak érzi, sokszor a táncosok találják ki a témát. Idén a Ki mint veti táncát című előadásunk egyik jelenete szolgált alapként, amelyben bihari és gyimesi ritmusokat helyeztünk egymás mellé. Ezt a részletet vágtuk be a gálaműsor második részébe, és a két tájegységről hívtunk hagyományőrző táncosokat, Körösbánlakáról és Kostelekről – avatott be a házigazda a gála megszervezésének hátterébe, majd hozzátette: az amatőr táncegyüttesek és hagyományőrzők mellett fontosnak tartják, hogy minden évben egy-egy hivatásos együttes is színpadra lépjen. A délelőtti gyerekelőadás után a Nagyvárad Táncegyüttes a Fekete sáfrán című felnőttmesével állt közönség elé. A gálán nem volt helye a fölösleges szócséplésnek, a szavak helyett inkább a tánc és zene beszélt. A közönség a gálát követően még utoljára körülnézhetett a kézművesvásáron, vagy hamar a Heltai Folk-kocsmába siettek, hogy időben kapjanak sört, zsíros kenyeret és a legjobb helyről hallgassák a Csereklye, a Harmadik, a Heveder és a Zerkula zenekar muzsikáját, s virradatig táncoljanak, mulassanak együtt. SIMÓ HELGA Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 18.Erdélyiek a nemzet színpadán (Fölszállott a páva)Közönségdíjas a balánybányai Ördögborda Néptáncegyüttes, a kosteleki (gyimesi csángó) Szellő Néptáncegyüttes pedig a legjobb, határon túli produkció díját kapta meg a vasárnap zárult Fölszállott a páva Kárpát-medencei népzene- és néptáncvetélkedőn, amelynek döntőjében a kolozsvári Harmadik zenekar másodikként végzett a zenekari kategóriában. A Duna Televízió, az MTVA és a budapesti Hagyományok Háza által tavasszal meghirdetett tehetségkutató vetélkedőre négyszázötven produkcióval közel kétezer versenyző nevezett be, a többfordulós megmérettetésen a továbbjutók szakaszonként más-más vidék táncát, zenéjét, dalát tolmácsolták a döntő felé haladva egyre magasabb színvonalon. Az erdélyi népzenei és néptánckincsből majd mindenki merített, függetlenül attól, hogy Felvidékről, Vajdaságból, Magyarországról érkeztek-e a versenyzők, és nem véletlen, hogy ennek a kincsnek szépsége, gazdagsága az eredményekben is megmutatkozik. A hazai nyertesek esetében a népszerűség nem véletlen – ebben a kultúrkörben sokan ismerik Sándor Csaba néptánc-pedagógiai munkáját, amellyel Balánbánya és környéke gyermekeit, fiataljait saját értékeik felé fordítja több mint egy évtizede, és azt is sokan tudják, az Isten háta mögötti Kosteleken a sepsiszentgyörgyi Imreh Éva és Ferencz András (mindketten a moldvai magyar oktatási program tanítói) milyen eredményesen vitte vissza a falu gyermekközösségébe, fiataljai közé a magyar nyelvet és néphagyományokat. És hogy a versenyzők tudástartalékának ébren tartóit, a verseny mestereit is közel hozzuk Háromszékhez, a neves zenészekből, táncosokból, énekesekből, koreográfusokból álló testületben ott volt Orza Călin, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes egykori táncosa, koreográfus-rendezője, több erdélyi és magyarországi hivatásos együttes által jelenleg is sokat foglalkoztatott koreográfus. A Fölszállott a páva nyertesei: énekes és hangszeres szólisták kategóriában a bácskai Kupuszinából (Bácskertes, Vajdaság) érkező Csizmadia Anna, a táncos szólisták és táncospárok kategóriában a budapesti Berecz István, a népzenekarok közül a tornaljai (Felvidék) Parapács zenekar, a táncegyüttesek közül a jászberényi Jászság Népi Együttes. Véget ért tehát a negyven éve indult táncházmozgalomból kinőtt, népzenét és néptáncot kedvelő és művelő nemzedék eddigi legnépesebb, legszebb, legnemesebb és legszínvonalasabb versenye, amelynek közel kétezer résztvevője és több millió televíziónéző a nyertese. Kétség nem fér hozzá, a Fölszállott a páva méltán érdemelte ki az UNESCO-védnökséget, ahhoz ellenben, hogy az induláskor felmutatott szellemiségéhez hű maradjon, talán nem kellene minden esztendőben megrendezni, három-öt évente jobban biztosítható a kezdetihez hasonló színvonalú részvétel. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 20.Anyanyelvoktatás a „világ közepén”A több évtizedes román nyelvű oktatást követően először tíz évvel ezelőtt, amolyan délutáni foglalkozásként tanulhatták anyanyelvüket a kosteleki magyar diákok. Egy esztendőre rá – a szülők kérésére – a magyart már anyanyelvként oktathatták iskolai keretek között. A tanárok mindezen túl a helybéli fiatalokat hagyományaik, magyarságuk megélésében is segítették. „Habár azt mondják, hogy Kostelek a világ vége, mi úgy tartjuk, hogy ez a világ közepe” – osztotta meg nézetét Ferencz András, az egyik kosteleki tanár, miközben arról számolt be, hogy a települést a múlt század '50-es éveiben csatolták – a megyésítés során – Bákó megye Ágas községéhez. Az addig Szépvízhez tartozott településen az iskola nyelve magyar volt. A román megyéhez való csatolása után a tanítás is román nyelven kellett folyjon, a katolikus vallásukat viszont megőrizték a helyiek. A kosteleki magyar oktatás, a magyarság megmaradása nagymértékben köszönhető az idén elhunyt Salamon Antal plébánosnak, aki 35 évig végezte népnevelő szolgálatát a faluban. Délutáni foglalkozásból tanóra Szintén a plébános kezdeményezésére helyezték ki Kostelekre 2004-ben az első magyar tanárokat, Ferencz Andrást és Imre Évát. Később csatlakozott hozzájuk a kosteleki születésű – a Fölszállott a páva tehetségkutató műsorból is ismert – Vaszi Levente, aki az 1-8. osztályosok tanításával foglalkozik – számolt be Ferencz. Mint megtudtuk, 2004-ben még csak délutáni foglalkozások keretében taníthatták magyarul a gyermekeket, egy évvel később már a szülők kérésére bekerülhetett heti négy magyar óra az órarendekbe is. Jelenleg a gyermekek mindegyike – 43 iskolás, 20 óvodás – intézményi keretek között is tanulja a magyart, délutánonként pedig szakkörökre járnak a helyiek által csak magyar háznak nevezett, közösségi terembe. Rájöttek: szükséges az anyanyelvoktatás Habár szeretnék elérni, hogy Kosteleken induljon alsó tagozatú magyar osztály, egyelőre ezt még nem tartják kivitelezhetőnek. Az elmúlt tíz év alatt viszont sikerült túllépni a kezdeti, főként a község és az iskola vezetősége részéről tapasztalt ellenségeskedésen. „Ezt a falat sikerült lebontani. Rájöttek ők is, hogy szükséges a gyermekeket megtanítani anyanyelvükön írni, olvasni” – tette hozzá a tanár. Ferencz elmondása szerint a gyermekek nagyon szeretik a délutáni foglalkozásokat: ha három órától kezdődik a program, már fél kettőkor ott játszanak a közösségi ház udvarán, öt órakor pedig alig lehet hazaküldeni őket. „Gondolom, hogy akik így nevelkednek, majd másképp fognak saját gyermekeik magyar taníttatása mellé állni” – reménykedett. A zaj helyett a csendet választotta Beavatott továbbá abba is, hogy érkezésükkor a széthúzás volt jellemző a falubeli fiatalságra. S mivel ő és párja is néptáncoltak, azzal próbálták közelebb hozni egymáshoz a fiatalokat. A módszerük bevált, ezzel tudták leginkább megfogni a helyi leányokat, legényeket. Vaszi Levente is – aki most már „kutya kötelességének” érzi, hogy szülőfalujában tevékenykedjen – a néptánc által látta meg, hogy mi az igazi érték. „Először irtóztam kicsit a nagy csendtől – fiatalok vagyunk, zaj kell nekünk” – vallotta be Vaszi, miközben arról beszélt, hogy ha a fiatalok nem térnek vissza szülőhelyükre, egy idő után nem is lesz, ahová visszamenniük. Ő maga is emiatt döntött amellett, hogy félelmeit félretéve mégis Kosteleken tanítson. Közösséget formáltak Meglátása szerint a két tanár a magyarságot, annak milyenségét közvetítette és közvetíti ma is a tanulók felé. „Azt, hogy milyen a magyar ember. Mi ezt elfelejtettük volt. Az öregek még tudták, hogy mi az, mit jelent. Szerencsére időben rángattak vissza minket ide Kostelekre” – magyarázta Vaszi Levente. Továbbá elmondta, a néptánc kovácsolt igazi közösséget a falubeli fiatalokból, olyan közösséget, amely nemcsak a táncban és éneklésben, hanem a mindennapi életben is számíthat egymásra. Ezt a fajta összetartást szeretné kialakítani a mostani ifjak között is. Erre törekszik többek között a délelőtti földrajz-, történelem-, zene-, testnevelés és angolórák mellett a délutáni általános műveltségi, népdal-, néptánc- és gardonyoktatással is. Fiatalokat tanít, az öregektől gyűjt A fiatal tanár szerint, ha 2004-ben nem érkezett volna a tanár házaspár a faluba, mostanra már nem lehetne kosteleki magyar oktatásról beszélni, sőt kosteleki magyarságról sem. Hozzátette, ő maga sem élne már szülőfalujában, s véleménye szerint sokan mások is máshol keresnék a boldogulást. Jelenleg viszont az ideje nagy részét a gyermekekkel való foglalkozás tölti ki, s habár a televíziós fellépése után több helyre is hívják fellépni, első helyen mindig a diákjai állnak. Abban az esetben fogadja el a felkéréseket, ha azért nem kell a gyerekekkel közös munkáról lemondania. Szabadidejében a falu öregeivel beszélget, gyűjti a fényképeket, a népdalokat, az elmúlt idők történeteit. Nem titkolt terve, hogy szeretne egy múzeumot létesíteni, ahol az összegyűjtött anyagokat mutathatná meg a kosteleki kultúra iránt érdeklődőknek. Kömény Kamilla. Székelyhon.ro 2014. július 15.Kastélynap Gernyeszegen65 évvel az államosítás után... Erdély egyik legszebb barokk kastélya, a Teleki család ősi hajléka nyitja meg a hétvégén a kapuit a nagyközönség előtt. A július 19-én, szombaton zajló egész napos rendezvény-sorozatot negyedik alkalommal szervezi meg a gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület. A részletekről Lukács Katalint kérdeztük. – A kastély szombaton délelőtt 10 órától látogatható, a hivatalos megnyitóra 11 órakor kerül sor. Ekkor nyílik meg Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállítása is, a tárlatot Plájás István fotóművész méltatja. Délelőtt gyerekprogramok zajlanak, 10 és 14 óra között a játszma.ro csapata társasjátéksarkot működtet, 11 órakor a Habakuk Ifjúsági Bábjátszó Egyesület bemutatja Marék Veronika: Süni és a barackok című meséjét, illetve A két kis egér pórul jár című produkciót, déli 12 órától 16 óráig pedig a Creactivity Egyesület szórakoztatja a gyermekeket. – Milyen újdonságokat találunk az idei kínálatban? – A kastélynap idei tematikája a 65 évvel ezelőtt bekövetkezett államosításhoz kapcsolódik. Az egyik kiemelkedő mozzanat Az erdélyi főnemesség élete az 1949-es államosítás után című kerekasztal-beszélgetés és kiállítás-megnyitó. Meghívottak: dr. László Márton történész, gr. Kálnoky Tibor és gr. Teleki Kálmán. A másik fontos programpont a 17 órakor az erdélyi főnemesség államosítás utáni életérol induló beszélgetés gr. Haller Bélával és gr. Degenfeld Schonburg Istvánnal. A programban filmvetítések is szerepelnek. Délelőtt 11 és 19 óra között a gernyeszegi kastélyről tavaly készült Árnyak és fények című alkotást, illetve a szintén tavalyi készítésű Visszatérőben a Teleki- kastély című dokumentumfilmet lehet megtekinteni, levetítésre kerül ugyanakkor a Griff, a Dámvad és a Varjú, valamint a Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő emlékére készült dokumentumfilm. 19 órakor felolvasószínházi produkció kezdődik, az érdeklodok Saviana Stanescu Rendkívüli képességekkel rendelkező idegenek című művét láthatják Patkó Éva rendezésében, Márton Réka, Monica Ristea, Benedek Botond Farkas, B. Szabó Zsolt előadásában. 20 órakor bezárnak a kastélyban lévő kiállítások, 21 órától Ede&Femi koncertezik, 22 órakor pedig funky diszkó kezdődik Bródyval. Természetesen a kastélynap idején vezetett séták is lesznek, a magyar közönség számára 12, 15, 16 órától és 18.30- tól. Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2014. július 22.Szeretet mint egyetlen mentőöv...Negyedszer ébredt a gernyeszegi kastély Több nemzedéket és kultúrát fogadott "szárnyai alá" szombaton a gernyeszegi Teleki- kastély. A nagyközönség előtt negyedszerre megnyíló grófi hajlék minden korosztály számára kínált valami emlékezeteset, az évszázados fák alatt szaladgáló, a kastély udvarán társasjátékozó, kézműveskedő gyerekek, a letűnt korok hangulatát egy pohár sör mellett ízlelgető fiatalok és a patinás termekben személyes emlékeket visszajátszó idősebb korosztály is fénnyel telítődött, megpihent ezen a napon. Ami pedig az etnikai sokszínűséget illeti, bár a rendezvény megnyitójának kizárólag magyar közönsége volt, a későbbiekben román látogatókkal és angol vendéggel is találkoztunk. A Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület a 65 éve bekövetkezett államosítás felidézésére összpontosított a minden eddiginél gazdagabb rendezvény szervezésekor. A kastélynap első mozzanata – talán jelzésértékűen – a 17 éves Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállításának megnyitója volt. Ezt megelőzően Kálmán Attila történész, majd gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa köszöntötte az egybegyűlteket. – Egy kastély életében fontos, ha belakják, ha élet van benne, ebben pedig a családnak van fontos szerepe. A gernyeszegi Teleki család visszatért, és próbálja széppé tenni, visszaadni a kastélyt a közösségnek – mondta a történész. Gróf Teleki Kálmán a pillanat fontosságára hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, a család önerőből nem tudja megmenteni a kastélyt, ahhoz mindenkinek a munkájára szükség van. Kastélysorsok tizenéves szemmel "Elhagyatva, megkopva, romjaikban történelmünk fontos tanúi. A kastélyokba azonban lassan visszatér az élet. Jelentheti ez azt, hogy a 65 évvel ezelőtt eltüntetett erdélyi arisztokrácia is elfoglalja az őt megillető helyet a közéletben...?" – olvashatták Kozma Attila gondolatait a kiállítás anyagát ismertető plakáton. A megnyitón a történész azt emelte ki, hogy a rendeltetésüket 1949-ig teljesítő műemlékek több művészeti irányzat őrzői a reneszánsz kortól a 19. század végének építészeti stílusáig, de nemcsak műépítészileg, hanem történelmük miatt is figyelemre méltóak. – Tíz-tizenöt éve kezdődött el a kastélyok megmentése. Ez egy lassú folyamat, rengeteg önkéntesen, szeretetből végzett munka tartozik hozzá. A kastélyokat csak a szeretet mentheti meg – tette hozzá a történész. A nagy felbontású fényképeket sajátos panoramikus képfeldolgozással alakító bolyais diák alkotásait Plájás István a fotóművész szemével láttatta. – Meglepő, hogy egy tizenhét éves fiatal ilyen kiállítást tud összehozni, és az is, hogy nem csúcstechnológiával, hanem kézi munkával dolgozik. Amikor két szögből fotózunk, a vonalak sohasem találkoznak. Ferencz András ezt is megoldotta, lehetetlen megtalálni, hogy hol ragasztotta össze a lefotózott darabokat. De még ennél is dícséretesebb a témaválasztás, az a hagyaték, amire igyekszik felhívni az emberek figyelmét. Időutazás kicsiknek és nagyoknak A tárlatnyitó után Kozma Attila a Visszatérőben a Teleki-kastély című dokumentumfilmet ajánlotta a közönség figyelmébe, amelyet tavaly a Simonffy Katalin kezdeményezte negyedik médiatáborban az Erdélyi Televízió munkatársaiból, illetve a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírás és média szakon tanuló diákjaiból szerveződött stáb készített Keresztes Péter rendező-operatőr irányításával. A helyi lakosok kastélyhoz fűződő emlékeiből születő alkotást ez alkalommal többször is megtekinthették az érdeklődők. Ferencz András kiállítása mellett, a szomszédos teremben az erdélyi főnemesség 1949 utáni életét megörökítő tárlat várta a látogatókat. A kiállítás többek között arra is választ adott, hogy a vagyonukból kiforgatott földbirtokosok milyen "kenyérkereső" foglalkozásokat végeztek Marosvásárhelyen, név szerint megnevezve az asztalosokat, ácsokat, bolti eladókat, cipőtalpalókat, egér- és patkányirtókat, állatgondozókat és még számtalan, betűrendbe szedett szakma nemesi származású művelőit. A kora délutánt a gyereknép számára többállomásos kalandjáték tette izgalmassá. Korhű öltözetben várták a hajdani "kastélylakók", hogy a kis játékosok megtalálják őket a termekben vagy a kertben, és a feladatok teljesítése – labdadobálás, kirakós, várépítés, találós kérdés – után kiérdemeljék az udvarhölgyi, udvarmesteri címet. 154 család kálváriája Kastélynapi újdonságnak számított az erdélyi főnemesség államosítás utáni életét felidéző két beszélgetés, melynek során gr. Teleki Kálmán és gr. Kálnoky Tibor, majd gr. Haller Béla és gr. Degenfeld Schonburg István pergette vissza az időt. Az emlékezés előtt dr. László Márton történész villantotta fel a sötét színjáték előzményeit. Az izgalmas ismertető során elhangzott, hogy az 1848 nyarán kezdődött államosítás először a bankok, bányák, főbb infrastruktúrák, a vasút és a hajóparkok felé irányult, a következő évben pedig a gyógyszertárakat, majd a bérházakat is célba vette. A nagybirtokok államosítása nemcsak az ingó és ingatlan vagyon eltulajdonítását jelentette, a volt tulajdonosokat az osztályharc nevében kényszerlakhelyre szállították. Éjszaka törtek rájuk otthonukban, és rendszerint mindössze egy tízkilós csomagot engedélyeztek elvitelre. – 1949. március 2-án este 8 órakor indult be a gépezet. Egyidőben hajtották végre a listán szereplő családoknál, azért, hogy azok ne tudják egymást értesíteni, és ne legyen mód a menekülésre. Maros megyében 90 birtokot és 154 családot érintett az államosítás. Egy alkalommal az egyik szolgát is felpakolták a teherautóra, mert azt hitték, hogy családtag, ez az ügy később tisztázódott. Az elkobzott javakra a Nemzeti Múzeum, illetve az Akadémia tartott igényt, a bútorok egy része helyi vállalatokhoz és iskolákhoz került. A javakról készült leltárok sok esetben nem találtak, a vagyontárgyak eltűnését nem lehetett nyomon követni – hangsúlyozta a történész. Félig a föld alatt Gróf Teleki Kálmán megdöbbentő részletességgel idézte fel a Görbe utca 52. szám alatti, 25 négyzetméternyi szuterén berendezését, ahol a kilakoltatás után 19 éven át lakott a család – kezdetben hatan, aztán egyre kevesebben –, a félig föld alatti otthonét, amelyben édesapja "passzióból" fogta a patkányokat. Az államosítás előtti éveket az idősebbektől hallott történetekből elevenítette fel a Teleki család leszármazottja, akit, 1947-es születésű lévén, nem kötnek személyes emlékek ahhoz az időszakhoz. – A szüleim itt éltek, a kastélyban. Apám mintagazdaságot vezetett. 1944-ben, amikor a front közeledett, Pomázig menekültek. Budapest mellett vészelték át a háborút. Azután apám, aki nagyon kötődött Erdélyhez, a hazatérés mellett döntött. Üres kastély fogadta a szüleimet, egy kicsit a németek, keményebben a falu hordott szét mindent, ami pedig megmaradt, azt a szovjet csapatok tüntették el. 1945-től újra itt lakott a családunk, de a testvéreim Vásárhelyen tanultak, így ők nem élték át azt a súlyos, márciusi éjszakát. A Teleki család leszármazottja azt is elmesélte, hogy édesapja hogyan szerezte vissza az eltulajdonított bútorokat a falubeliektől. Megbízható emberektől derítette ki, hogy kinél vannak a javak, szekérrel ment el a szóban forgó házakhoz, aztán igen diplomatikus módon vette vissza tulajdonát, mondván, "jaj, Pista, hogy örülök, hogy azt az asztalt nekem megtartottad." Az államosítás során azonban mindent lefoglaltak a párt emberei. – Tizenhét éves koromig soha nem utazhattam a szüleimmel – ezt érzékelte leginkább az életet ellehetetlenítő tiltásokból az egykori gyermek, aki a milícián való kötelező "jelenéseket" viszont egészen viccesnek találta, ott ugyanis "vidám társadalmi élet zajlott" akkoriban. Gróf Teleki Kálmán apja többek között a rókatelep kocsisaként biztosította családja megélhetését, édesanyja nyelvórákat adott. Ami a tanulási lehetőségeket illeti, bátyja fémipari líceumot végzett, 1952-ben "normális körülmények között" érettségizett, Böske nővére 14 éves korától dolgozott, így esti tagozaton végezte a középiskolát, Juliánna nővérét pedig 11. osztályban eltávolították az iskolából. Kálmán hét osztályt járt Vásárhelyen, és mivel itt nem volt lehetősége továbbtanulni, Vajda-hunyadon végezte a középiskolát. A kiszolgáltatottság korának legsötétebb pillanata számára 1957-ben, egyik nővére letartóztatásakor következett be. – Gondolt-e a család a kivándorlásra? – tette fel az egyik alapkérdést Kozma Attila. – Ez nálunk folyamatosan téma volt. A szüleim úgy gondolták, hogy itt mindig is hátrányos helyzetben lesznek, innen meg kell próbálni elmenni – mondta gróf Teleki Kálmán, aki 1982-ben telepedett ki Belgiumba, 11 évvel azután, hogy nővére Németországba ment férjhez. "Nem látom a romokat" A gernyeszegi Telekiek sorsát a kőröspataki gróf Kálnoky család élettörténetével állította párhuzamba a történész. Gróf Kálnoky Tibor a Nyugaton élő főnemesség szemszögéből elevenítette fel az erdélyi birtokok államosításának időszakát, illetve az azt követő évtizedeket. – Amerikában csak a pénz számított, a létért kellett küzdeni – mondta a gróf, akinek nagyanyja az "új világban" felszolgálóként kapott rövid ideig munkát, és egy átalakított tyúkólban lakhatott. Kálnoky Tibor Nyugat-Európában nőtt fel, 1987-ben járt először Erdélyben. – Jöttünk, hogy lássuk a köveket, a régi helyeket, de közben találkoztunk az emberekkel is, akik nagyon kedvesek voltak. A lényeg még itt volt. A múltidézés végén Kozma Attila beszélgetőtársai jövőképéről érdeklődött. – Én nem nézem, hogy mi történt, és azt sem, hogy most mi van. Én nem látom a romokat, hanem csak azt, hogy mindabból, ami itt van, mit lehetne csinálni – utalt erdélyi terveire gróf Kálnoky Tibor. A Teleki család leszármazottja így összegzett az elkövetkezőket illetően: – Nincs jövőképem, a jelennek élek. Mindennap próbálok tenni valamit, kis lépésekben igyekszem előre haladni, és örülök, ha ez sikerül. Nem szabad belegondolni a nagy dolgokba, mert csodát nem tehetek. Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 18.Kostelek, a falu, amely a néptánc által marad meg magyarnakKóstelek a Gyimesi csángó vidékhez tartozik, kb. 1100-1200 méter magasan fekszik, a lakosai száma megközelítőleg 700, az összetétele szinte 100 százalékban magyar, 3-4 román család él a faluban, akik ugyanúgy beszélik a magyart, mint a többiek. Mivel román közigazgatás alá helyezték, ezért évtizedek óta az általános iskolai oktatás román nyelven, az állami iskolában folyik. Ezt követően a gyerekek java része Csíkba megy továbbtanulni döntően magyar nyelven, de sokan Bákóban tanulnak románul. Kóstelek abba a szerencsés helyzetbe került, hogy már 11 éve tanít ott egy házaspár, Ferencz András és Imre Éva. Ők csíki székelyek egyébként, de vállalták, hogy csángó részen tanítanak. Az általános iskolások száma 50-60 fő. Mindegyik általános iskolás beiratkozott magyar oktatásra, és járnak is rendszeresen foglalkozásokra. Ezen kívül van táncóra, és ma már nem csak az általános iskolások vesznek ezen részt, hanem 20-25 éves fiatalok, lányok-fiúk vegyesen. Ezek a fiatal felnőttek még évekkel ezelőtt a szórakozásként csak a kocsmát tudták elképzelni. Kostelek néprajzilag, földrajzilag a gyimesi vidék izgalmas patakvölgyeinek világát idézi, sajátos kultúrája, néptánca, népdalai, népviselete a gyimesi csángó kultúrkör érdekes színfoltja. 2005-ben a fiatalok, a huszonévesek generációja már nem ismerte szülei, nagyszülei táncait. Azonban, még nem volt nagy szakadás azon generációk között, akik még ismerték, illetve azok között, akiknek már nem adódott át ez a tudás, így hamarosan magukra találtak a táncpróbákon tanultakban. A tánc iránti szeretet lassan kezdett csapatot kovácsolni az alkalmanként összegyűlt fiatalokból, újabb és újabb tartalmakkal telítődtek az esték, nemsokára eldöntöttük, hogy szeretnénk megmutatni is, hogy mit tanultunk. Így esett meg első fellépése a csapatnak, húsvét vasárnapján kis műsorral örvendeztettük meg az egybegyűlteket, hagyományos viseletben, hagyományos zenére táncoltunk, hirdetve, hogy ebben, így azért még jól érezzük magunkat. A szoboszloihirek.hu nyomán Erdély.ma 2014. november 17.Temesváron tartották a Magyar Tudomány Ünnepe erdélyi főrendezvényétA Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megszervezett erdélyi rendezvénysorozat főeseményére került sor november 14–15-én Temesváron. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a Temesvári és bánsági tudományosság – múlt, jelen, jövőcímmel szervezett tudományos ülésszakot a Bánság fővárosában, amelyet a KAB elnöke és alelnöke mellett a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és alelnöke is megtisztelt jelenlétével. A temesvári Perla szállóban megszervezett rangos tudományos esemény résztvevőit Salat Levente, a KAB elnöke, Török Ádám, az MTA főtitkára, Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Nagy-György Tamás, a KAB Bánsági Regionális Munkabizottságának elnöke köszöntötték. Vékás Lajos akadémikus, az MTA alelnöke az európai magánjogról és az új magyar Polgári Törvénykönyvről tartott érdekes előadást. Delesega Gyula, műegyetemi professzor a Temesvári Műszaki Egyetem 1920. november 15-ei létrehozásának előzményeiről és három temesvári magyar professzorról, Bakonyi Kálmán és Hajdú József mérnökökről, valamint Rendi Béla matematikusról tartott izgalmas előadást. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a tehetséggondozásról, mint a bánsági magyar tudományosság jövőjének előfeltételéről beszélt. Toró László fizikus a bánsági sugárvédelemről, ezen belül a csernobili katasztrófa titokban tartott következményeiről tartott előadást. Ferencz András műegyetemi professzor a klímaváltozás beláthatatlan következményeiről és a folyamat lassítására irányuló törekvésekről, a tiszta energiáról beszélt. A tudományos ülésszak első tömbjét Preitl István műegyetemi professzor Szabályozó rendszerek fejlesztése mechatronikai alkalmazások részére a Temesvári Műszaki Egyetemen című előadása zárta. „A temesvári konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretébe illeszkedik, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia minden évben hagyományosan megtart – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Salat Levente, a KAB elnöke. – A rendezvénysorozat november 3-án kezdődik, azon a napon, amikor gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot azzal, hogy 1825-ben fölajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét. Ezt 1997 óta ünnepli a Tudományos Akadémia, és 2003-ban a parlament hivatalosan is a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. Azóta az Akadémia keretében közel egy hónapos rendezvénnyel emlékeznek meg erről a fontos eseményről. Amióta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság létezik, 2007 óta, mi is részei lévén ennek az intézményi keretnek, Erdély több helyszínén szervezünk rendezvényeket, amelyek a Magyar Tudomány Ünnepe keretébe illeszkednek. 2014-ben ez a temesvári konferencia a rendezvénysorozat főrendezvénye!” Salat Levente KAB elnök azt is elmondta: a bánsági magyar tudományosság képviselőivel sokkal lazább és kevésbé intenzív a kapcsolat, mint a Kolozsváron vagy akár Marosvásárhelyen dolgozó tudományos munkatársakkal. „A mi számunkra a bukaresti magyar tudományosság vagy a bánsági magyar tudományosság szinte fontosabb, mint a csíkszeredai tudományos élet, mert Csíkszeredán könnyebb a magyar tudósoknak alkotni. Azt gondoljuk, hogy a bukaresti magyar tudományosságot nehezebb művelni, nehezebb megtartani a magyar nyelv kötelékében. Valószínűleg Temesváron jobb egy kicsit a helyzet, de egyre nehezebb lesz itt is a magyar tudósok dolga” – nyilatkozta lapunknak Salat Levente, hangsúlyozva, hogy vannak itt még rangos, színvonalas munkát végző magyar tudósok, akik a szakmai élet különböző területein becsülettel végzik a munkájukat. „Ennek a rendezvénynek az előkészítése során volt alkalmam látni, hogy utánpótlás is van, vannak fiatalok is, akik folytatják ezt a munkát itt Temesváron és ez nagy öröm a számunkra!” – mondta befejezésül a KAB elnöke. November 15-én, szombaton Török Ádám akadémikus, az MTA főtitkára, Matekovits György, Jancsó Árpád, Farkas László és Kurunczi Lajos előadásaival folytatódott a temesvári konferencia, amely tudományos díjak átadásával és a KAB testületi ülésével zárult. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. november 18.Fiatal szemmel az erdélyi épített örökségrőlA magyar nemesség épített öröksége, az erdélyi kastélyok köszönnek vissza azokról a nagyméretű színes képekről, melyeket hétfőn állítottak ki a marosvásárhelyi ifjúsági ház előcsarnokában. Ferencz András tizenegyedik osztályos bolyais diák fotós kalandja ez év tavaszán a gernyeszegi Teleki-kastély udvarán kezdődött, ahova tanára, Cezar Buliga vitte el. Miután a 17 éves fiú elkészítette első képét egy történelmi műemlékről, újdonsült hobbija valósággal magával sodorta. A nyár folyamán szüleivel egyik kastélyt a másik után látogatta és fényképezte – rendkívüli művészi érzékkel, ahogy a szakemberek is megállapították. A közép-erdélyi kastélyokról készült A kő marad… című kiállítás anyaga családi körutazások során, néhány hónap leforgása alatt készült el. A fényképek sajátos szemszögből közelítik meg a szebb időket is megélt kastélyok jelenlegi helyzetét. A megviselt épületek, illetve a fennmaradt ingatlanmaradványok még mindig magukon hordozzák az évszázados patina nyomait. A képek egy olyan időutazásra invitálják a látogatót, amelynek során felidézheti a múltat, megismerheti a jelent, és elgondolkodhat a jövőn. A tárlaton szembetalálhatjuk magunkat a csodálatosan restaurált marosugrai Haller-kastéllyal, de ott lehetünk a történelmi család kapjoni épülete előtt is, melynek falai alig-alig állnak. Hasonló állapotban láthatjuk a Hallerek szentpáli kastélyát is, akárcsak az összeomlással fenyegető Teleky Ádám-féle felsőmarosújvári kiskastélyt. Ennél is szomorúbban tekint le a falról a maroscsesztvei 19. századi, klasszicista stílusban épült Mikes-kastély. Az ifjú fotós szerint – aki 13 esztendősen kezdett fényképezgetni, és azóta elvégezte a népművészeti iskola kétéves fotóművészeti tanfolyamát – mindenképpen meg kellene menteni a még menthető erdélyi műemlékeket. „Nagy boldogság ilyen tettre kész fiatalokat látni. Andris a 21. század tudatos polgára” – jegyezte meg a tárlatnyitón a kiállítás házigazdája, Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos. Ferencz András eddigi tevékenysége során portré-, tájkép- és tárgyfotózással, valamint utcai és rendezvényfotózással foglalkozott. A terekről és épületekről készített, nagy felbontású fényképeit sajátosnak mondható panorámikus képfeldolgozással is átalakította. A kiállítás november 23-áig látogatható, a bolyais diák munkásságának egy részét viszont a www.ferenczandras.ro honlapon is meg lehet tekinteni. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2014. november 25.Kortársaink a “halhatatlanok” közöttBemutatták a Bánsági Magyar Panteon III. kötetét Az Új Ezredév Református Központ kiállítótermében pénteken mutatták be a Bánsági Magyar Panteon sorozat III. kötetét, amely újabb 50 jeles bánsági magyar személyiséget emel be a „halhatatlanjaink” közé. A Panteon-sorozat harmadik kötete a Szórvány Alapítvány gondozásában jelent meg, dr. Bodó Barna és Miklósik Ilona szerkesztésében, a Temes Megyei Tanács és a Kisebbségi Államtitkárság támogatásával. Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be a könyvbemutatót. A szép számú érdeklődőnek bemutatott Panteon III. kötetről dr. Bodó Barna elmondta: ebbe a három nyelvű (magyar, román és angol) könyvbe mintegy 15 olyan jeles temesvári személyiség portréja is bekerült, akik “kortársaink, szeretett megbecsült tanáraink, barátaink és kollégáink voltak.” A harmadik Panteon-kötetben található személyiségek közül többen az utóbbi tíz évben távoztak közülünk: Neumann Mária matematikus, Boros Béla érsek, Anavi Ádám költő, Hajdú József mérnök, egyetemi tanár, Salló Ervin vegyész, egyetemi tanár, Cseresnyés Gyula színész, rendező, Toró Tibor atomfizikus, egyetemi tanár, Sinka Károly színész, rendező, Tácsi László gyógypedagógos, szakíró, Jecza Péter szobrászművész, egyetemi tanár és Rendi Béla matematikus, egyetemi tanár. Különleges helye van a kötetben Salló Ervin tanár úrnak, aki szerzője is a könyvnek, de a portréja is bekerült a kötetbe. A kötet szerzői között ott van Miklósik Ilona, Szekernyés Irén, Pongrácz Mária, Bodó Mária és Jámbor Ilona, igazolva, hogy a magyar értékmentésbe egyre több hölgy kapcsolódik be. A férfi munkatársak közül kiemelkedik Bodó Barna (15 portré) és Szekernyés János (7 portré) teljesítménye, a többi portré szerzői Delesega Gyula, Dudás József, Illés Mihály, Ferencz András, Balázs István László és Klepp Ferenc. A kötet grafikai kivitelezése, az illusztrációk Benedek Levente munkáját dicsérik. A kötet szaklektora, Miklósik Ilona a bemutatón elmondta: a Panteon III. kötettel egy kicsit elégedettebbek lehetnek a szerzők, mint az előző kettővel, ez a kötet világosabb és letisztultabb, mint elődei. „Ez a könyv a polcra tehető ismerettár, amit bármikor le lehet venni, színvonalas, de ugyanakkor tudomány-népszerűsítő kötet, amely mindenkihez szól” – mondta Miklósik Ilona. „Külön öröm a számomra, hogy a fiatal kollégák is bekapcsolódtak a munkába, és hozták a maguk területéről azt, amivel több ez a Panteon III. Ami a kötetben nincsen benne: egy óriási életműben mindig vannak fekete pontok, ezek kimaradtak, de hiányoznak az anekdoták is, amelyek érdekesebbé, emberközelivé varázsolják a távoli személyiséget.” Az első Panteon-kötet megjelenése óta vita folyik arról, hogy kik kerüljenek be a bánsági magyar halhatatlanok közé. Hunyadi Jánost és Kinizsi Pált a románok, (utóbbit a szerbek is!) magukénak érzik. „Azok közül a személyiségek közül válogattunk, akik nemzetiségük, anyanyelvük vagy esetleg vállalt anyanyelvük mellett letették a garast, politikai meggyőződéstől függetlenül” – mondta Miklósik Ilona. „A célunk az, hogy a sokszor feledésbe merült személyiségek újból előtérbe kerüljenek.” A Panteon III. bemutatóján azt is megtudtuk: a sorozatnak lesz folytatása, már készül a IV. kötet, amelyhez támogatót keres a Szórvány Alapítvány. A könyvbemutató végén a jelen levő szerzők dedikálták a helyszínen több példányban elkelt a kötetet. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. november 29.Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette. Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit. Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik. Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”. Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.” A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre: – Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert. – Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart. Élet a csűrben Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket. – Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.” Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták. A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.” Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 23.Milyen volt a kötelező sorkatonaság?2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat. Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap. Kaszárnya a Mikó-várban A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.” André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába. Nagyszabású vacsorák Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor. „Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.” Kísérés bevonuláskor Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.” A teristák Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal. Jó élményekkel maradtak Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől. Bankettel búcsúztak A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal. Rengeteget tanultak A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.” A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.” Rengeteget tanultak A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.” A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.” Péter Beáta. Székelyhon.ro 2017. március 9.Interjú Vaszi Leventével –„Meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak” Vaszi Levente népdalénekes 2014-ben elnyerte a Fölszállott a páva tehetségkutató műsor közönségdíját, azonban a siker meglovaglása helyett szülőfalujában, Kósteleken folytatta tanári pályáját és családot alapított. A rendkívül szerény férfival a jelenről és a tervekről beszélgettünk. – Hogyan tekint vissza a Fölszállott a páva-beli szereplésére? – Húsvétkor lesz három éve, hogy elnyertem a vetélkedő közönségdíját, és úgy vélem, jó visszhangja volt a szereplésemnek. A falu számára jó hírverés volt, ahogy az azelőtti évben való szereplésünk is a Szellő tánccsoporttal, amikor különdíjban részesültünk. Igazából akkor került fel a térképre Kóstelek, majd erre erősítettem rá 2014-ben. Ugyanakkor számomra is jó volt, hogy megmutathattam az Istentől kapott ajándékot, tehetségemet. – A szakmai elismerések és a közönségsiker ellenére nem népdalénekes-karrierjét építette tovább, hanem hazatért szülőfalujába… – Legfőbb hivatásomat a népzene, a néptánc alapozta meg. Ferencz András és Incze Éva magyartanárok hívtak haza, és kutyakötelességemnek tartottam, hogy továbbvigyem mindazt, amit tőlük kaptam. Ők megbíztak bennem, és úgy éreztem, azt kell bizonyítanom, hogy itthon megállom a helyem. A versenynek köszönhetően valóban adódott számomra egy más lehetőség, és bár lehet úgy több pénzem, jobb sorsom lett volna, nálam nem úgy működik ez a dolog, hogy szököm ide, szököm oda. A kultúránk is erről szól: álljuk meg a helyünket, legyünk kitartóak és adjuk tovább az örökséget, ellenkező esetben tudjuk, mi történik. Itt nálunkfelé, a határ mentén meg kell küzdenünk, hogy hagyományaink megmaradjanak. A tévészereplésemmel is hagyományainkat akartam megismertetni a nagyvilággal, és megmutatni az elvándorolt magyaroknak, hogy itt mekkora értékek vannak, hátha hazatérnének, vagy legalább mozgassam meg a szívüket, lelküket. – Bár a falut túlnyomórészt magyarok lakják, az oktatás románul zajlik… – Földrajztanár végzettségem van, ám jelenleg történelmet tanítok. Ezt szerencsésnek tartom, tudva, milyen történelmet tanítanak gyerekeinknek. Arra törekszem, hogy ne az elferdített, hanem a valós tényeket ismerjék meg a gyerekek. Ez délelőtt történik, míg délután egy kolléganőmmel együtt hagyományőrző magyar órákat tartunk. Ő magyart korrepetál, én pedig kézműves foglalkozásokat, éneket, gyimesi és erdélyi néptáncot tanítok, hogy amikor Csíkszeredába mennek továbbtanulni, tudjanak bekapcsolódni az ottani táncház-mozgalomba. Emellett van egy egyesületünk, amely csakúgy, mint a tánccsoportunk, a közeli hegycsúcsról, a Szellőről kapta a nevét. Különböző programokat szervezünk, de iskolabuszt is beszereztünk, ugyanis a kósteleki gyerekeknek nem jutott a román állam által odaítélt iskolabuszokból… – Milyen gyakran hívják fellépésekre? – Nem panaszkodom, főként, mióta térerő van a faluban, így könnyebben elérnek. Múlt év végén azonban picit alábbhagytam az előadásokkal, hiszen megszületett a második kicsi leánykánk. – Milyennek látja Kóstelek jövőjét? – Bár a faluban vannak fiatalok, kevés gyerek születik. Nincs helyi orvosi ellátás, polgármesteri hivatal, sem rendőrség – mondjuk, ez utóbbit nem bánjuk –, ezért óriási esélyt jelentene számunkra, ha Csíkszépvíz irányába járhatóvá tennék az utat, hiszen így huszonöt kilométer lenne mindössze a távolság Csíkszeredáig, a jelenlegi nyolcvan helyett. A megyehatárig elkészült az út, azonban Bákó megye, illetve a helyi tanács attól tart, visszakerülünk Hargita megyébe, ezért nem támogatják a folytatást. – Közben egy tanítványa is megméretkezett a Fölszállott a pává-ban. Várható folytatás? – Valóban, Vrencsán Anita is öregbítette Kóstelek hírnevét, azonban egyelőre pihenünk. Nem ragaszkodunk a versenyzéshez, hiszen, amint azt Bartók Béla mondta, a verseny a lovaknak való. Itthon jobban esik nekem is az éneklés, mint a tévében való szereplés. Daczó Hodor Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 17.Könyvbemutató a Bolyai líceumbanFerencz András A kő marad – Közép-erdélyi kastélyok című könyvét mutatják be május 17-én, szerdán délelőtt 10 órakor Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében. A könyvben szereplő kastélyok nagy része Kolozs, illetve Maros megyében található. A képek egy olyan időutazásra hívják az olvasót, amelynek során felidézheti a múltat, megismerheti a jelent, és elgondolkodhat a jövőn, illetve biztatást kap épített örökségünk megbecsülésére, védelmére. Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 29.Épületek „kisebbségi sorban”Fotókiállítás és könyvbemutató a várban Csütörtökön délben a marosvásárhelyi vár Szűcsök bástyájában két esemény is volt a városnapok keretében. Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke megnyitotta azt a tárlatot, amely a városról készült egykori és jelenlegi fotókat teszi közszemlére. A tárlat érdekes időutazást kínál azoknak, akik néhány évtizeddel ezelőtt jártak az egykori utcákon, hiszen visszavarázsolhatják azt az időszakot, amikor kevés tömbház „rondította” el a városképet. Az érdeklődők kézbe vehették Ferencz András fiatal fotós A kő marad című albumát, amelyben több erdélyi kastély fotója található. Hatvannégy oldalon huszonhat kastélyról 45 igényes fotó készült, ezekhez rövid, magyar–román és angol felirat tartozik. A fényképeket egy pályázat során készítette, több helyen volt kiállítva és innen jött az ötlet, hogy albumban is elérhetővé tegye a fotós az alkotásokat. Olyan épületek ezek, amelyek az enyészet sorsára jutottak, néhányat megpróbáltak feljavítani, de legtöbbjük siralmas állapotban van, híven tükrözi a hányatott sorsú arisztokrácia közelmúltját, illetve a tulajdon-visszaszolgáltatást követő állapotokat. A megnyitót és a könyvbemutatót követően a szerző dedikált. VAJDA GYÖRGY / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-26
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
